Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

2009. január – Más-Is

 (Más-Is, ki elhozta nekünk Káin és Ábel történetét egy kicsit másképp...)

 

Más Is: Szeretném felhívni arra a figyelmeteket, hogy egy történetnek ezer arca van, és senkinek sincs joga a saját aspektusait elfogadtatni a világgal. Ez a földi életek sajátja volt, reményeink szerint ennek vége. Én is csak egy történetet mesélek el, ez a történet az én illesztésem.

Hajdanán az első emberek, akik leérkeztek a Földre, rányitották csodálkozó szemeiket az anyagi világára. Volt egy testvérpár közöttük. Káin az elsőszülött, megfontolt, jó alakú, jó fizikumú, a világot szemlélő figura volt. Öccse Ábel, furfangosabb, simulékonyabb alkat. Káin szerette a Földet ezernyi csodájával, a napsugarat, mely gyümölcsöt érlel, a gyümölcsöt, mely csodálatos gazdagságot hozott. A gazdagságot, mely elegendő mindenkinek. Öccse, Ábel nem ezt az utat járta. Állatokat terelt, melyeket uralma alá hajtott. Az állatok elfogadták őt és feláldozták életüket érte. Közöttük hosszú vita dúlt, szabad e vért ontani bárki másét is. Káinnak minden egyes állat leölése fájdalmat okozott. Nem egymást akarták meggyőzni, csak kíváncsiak voltak mit tud a másik. Káin hagyatkozott a természetre, ha bőség volt, duzzasztó gazdagságban élt. Ábel azonban időnként feleslegesen ölt állatokat, a táplálékért, a haszonért, az áldozatért.

Egyszer az történt, hogy Káin az Úrhoz folyamodott, bőséges gyümölcstállal érkezett hozzá. Már útközben fogalmazta kérdését. Jól van ez így? Vajon Te, aki a földi lét ura vagy, mit gondolsz? Még oda sem ért, mikor megérkezett Ábel, terelve juhait. Az Úr Ábelre emelte tekintetét, hisz tudta Káin rendben van. Azt éli, amerre a szíve mutat, amerre a szíve vezérli. Ábel azonban párbeszédet, útmutatást igényel. Így hát figyelme a kisebbre irányult. Káin figyelme kihagyott, és úgy értelmezte, az Úr, aki a Földet vigyázza, nem veszi őt figyelembe. Ez volt az első, a legelső pillanat, amikor nem szíve szerint cselekedett. Valaki mástól vágyott elismerést, útbaigazítást. Szomorú és dühös volt, miközben haza tartott. Ábel is hazaérkezett. Káin kérdezte tőle, vajon az Úr mit mondott neki. Ábel először nem válaszolt, kitért a válaszadás elől. Aztán mondá, az én ajándékomat fogadta el. Noha ez nem volt igaz. Káin nem ismerte az ajándék fogalmát. A szomorúság és harag egyvelege egy fordulatot vett, s azt kérdezte, fölmész-e az Úrhoz, fölmész-e megint? Ábel mondá, igen hőn vágyom ezt. S Káin átsegítette őt. A testvérpár még nem ismerte a halál fogalmát és bűnét. Az arra járó pásztorok elszörnyedtek csupán Ábel mozdulatlan testét és lelkét nem látva. A legfőbb kérdésük: „Kié lesz Ábel nyája?” Valószínűleg Káiné. Pattant a gondolat, mint a szikra, megfogant a szó: „Bűnös. Ne legyen hát az övé, osszuk meg magunk között.” S mivel a sunyi, sanda gondolat nem került felszínre, cselt eszeltek. Vigyük Káint az Úr színe elé. Ő ölte meg Ábelt. Káin őszintén és tisztán állította: a gyilok nem az ő tette. Ő csak segítette azt, ahová öccse szíve vágyott. Káin nem ismerte a gyilok és a hazugság fogalmát. És tudatlansága lett veszte. A döntés így szólt: „Ha nem ismered a gyilok fogalmát, ne is tapasztald meg! Nem ölhet meg senki! Jövés-menés az új hőn szeretett Földön, ez legyen veled! Az örök élet jutalma.” - szólt az Úr. A nyájat terelő juhászok nem fogadták tetsző módon a döntést. Vitték a hírt: pecsétet kapott. A földönfutóét. A szavak kiforgatása innentől ered.

Egy kérdés merül fel. Jól volt-e Káin ezzel? Ez a Te kérdésed. És én ezt nem válaszolom meg.

Kérlek benneteket, a történeteket új szemmel olvassátok. Mert a Ti szemetek nem a régi. Nem kötnek a földi szabályok. Az elme csak tárol, nem magyaráz. A fantázia pedig elindult útjára.

 

Vissza a közvetítésekhez